Az autósport iránti érdeklődésem 1985-ben kezdődött, amikor az elkövetkező magyarországi verseny miatt egyre nagyobb publicitást kapott a Forma-1; az azévi hockenheimi futamról vannak az első emlékeim. Gyűjtőszenvedélyem is ehhez kapcsolódik: papírmodellekkel kezdtem, az akkoriban megjelent Ez a mi Formánk sorozat autóit készítettem el először. A papír mellé aztán jöttek a különböző műanyag modellek is; a mai napig szeretek építeni is autómaketteket, nem kevés ilyen található a gyűjteményemben.
 

A papírból készült 1:24 arányú autókat nem tekintem a gyűjtemény szerves részének, így külön polcon kaptak helyet

Ez leginkább műszaki érdeklődésemnek tudható be, akárcsak az, hogy az autókban is a technikai megoldások érdekelnek különösképpen, ezért is fordultam leginkább a versenyautók felé. Eme rajongás következménye az is, hogy az akkori idők élcsapata, a McLaren lett a kedvencem.

Az előregyártott modellek gyűjtésére igazából évekkel később álltam rá. Amikor megelégeltem, hogy születés- és névnapokra, karácsonyra olyan könyveket kapjak, ami már amúgy is két példányban állt a polcomon, elkezdtem versenyautó-modelleket kérni. Eredetileg csak néhány kiemelkedőbb darabra gondoltam: miután beláttam, hogy egy igazi F1-et, a maga (akkori) 230 millió forintos árával soha nem fogok tudni megszerezni, megelégedtem egy modellel. Éppen ezért 1:18-as méretben gondolkoztam. Majd aztán úgy gondoltam, ha már lúd, legyen kövér: összegyűjtöm a McLaren minden autóját. Évenkénti egy új modell, plusz az elmúlt idők kocsijai teljesíthető célkitűzésnek látszott. De hát evés közben jön meg az étvágy, és mint említettem, legfőképpen a műszaki részletek érdekelnek, végül is elkezdtem az egyes típusokon belül a különböző változatokat is bevenni a készletbe. Márpedig tudjuk jól, szinte soha nem látjuk kétszer ugyanazt a versenyautót, valami apróbb-nagyobb módosítás futamról-futamra történik rajta, még ha a típusjele nem is változik. Számomra a gyűjtés legérdekesebb része az egyes modellek részleteinek összehasonlítása az eredeti versenyautóval, hogy ez vagy az az apróság melyik versenyen szerepelt az igazi kocsin; vagy éppen mi hiányzik a makettről, melyik gyártó modelljét érdemes megvenni, melyik mutatja be leghűebben az igazit. 

Az F1 tanulmány-karosszériája a ’92-es monacói bemutatóról (1:18-as Guiloy). Bár a valódi „autó” (idézőjelben, hiszen motorja még nem volt) ezüst színű volt…

Az eredeti 1:18-as méretarányhoz ugyan még mindig igyekszem tartani magam, ám rengeteg változat csak más méretben jelent meg, ezért a gyűjteménybe bekerültek 20-as, 24-es, 32-es, 43-as, 55-ös darabok is. Sajnos ettől (no meg persze a korlátozott férőhely következtében) a gyűjtemény eléggé vegyes képet nyújt első ránézésre. A 18-as méret valóban arra való, hogy mindössze egy-egy darab álljon belőle a polcon szobadíszként; a 43-as viszont túl kicsi, számomra inkább gyerekjáték, matchbox jellege van. Gyűjtéshez leginkább a 24-es méret lenne a legmegfelelőbb szerintem, ezek még kezelhető nagyságúak, ugyanakkor kellően kidolgozhatóak a részletek is.

Gyűjteményemben jelenleg több mint 80 darab található, de majdnem kétszer ennyi szerepel még a „kívánságlistámon”.

 

Kedvenceim autók tekintetében (az F1-en kívül) talán a 60-as évek 7-es csoportú sportkocsijai. Talán mert az aranykorban még tényleg az autók fejlesztéséről, újabb és újabb műszaki megoldásokról szólt az autóverseny. Ennek legjobb példája volt talán a Can-Am (vagy ahogy a McLarenek fölénye miatt emlegették: a Bruce és Denny show), ahol semmiféle megkötés nem vonatkozott a motorokra és a kocsikra is igen kevés. Mindenesetre mások is úgy láthatják, hogy ebben a sorozatban volt valami különleges, ha még így 50 év múltán is sorra jelennek meg autók ebből a kategóriából.

1969-es M12 (1:24-es Fein Design Modell kit)

De ezidőtájt még a Forma-1-ben is a gépek jobbításán volt a hangsúly. Itt a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején ér véget a kedvenceim sora, úgy érzem ekkor fordult át a versengés egyszerű üzletbe, ahol már nem a jobb technikai megoldások elérése volt a cél, hanem a minél kisebb befektetéssel elért lehető legnagyobb profit. (Szerintem a turbók betiltása volt az első lépés ebbe az irányba.)

Modellgyártók tekintetében a Solido nyerte el leginkább a tetszésemet. Bár nagyon kevés McLaren modellt hoztak ki, azok kívül, sőt belül, a levehető borítás alatt is a leghűebbek az igazi autókhoz, ráadásul nagyon jó áron. A valódival való egyezés más gyártóknál sokszor igencsak problémás, klasszikus autók esetében még a Minichampsnél is. E tekintetben a másik véglet a GMP, akiknek a magas árfekvés mellett McLaren modelljeik csak nagyon távolról hasonlítanak az eredeti versenygépekre.

A kollekciómban (egy átlagos gyűjtő szemével nézve, aki nem McLaren rajongó) talán csak egy igazán érdekes darab található, az pedig pont a GMP-től. Ők a modelljeiket sorszámozva dobták piacra, és mindegyiken fityegett egy kis műanyag biléta „1 of XXXX”, azaz „egy az XXXX-ből” felirattal. Ám ez nem a modell valódi sorszáma, az a kocsi alján található és a 12025-ös gyártási számú M8D-ből az enyém az igazi Number 1! (Ami egyébként teljesen véletlen, nem emiatt vettem meg éppen ezt a darabot és szerintem a kereskedő sem bontotta ki a kocsit, hogy megnézze az alját.)

A gyűjtéssel sok történet jár együtt, sok modellhez kapcsolódik egy kis érdekes vagy éppen bosszantó sztori, minden gyűjtő tudna ilyet mesélni. Mint például az 1:20-as MP4/1C-m az AMD-től, amit két évig figyeltem az ebayen, míg végül – mivel nem bukkant fel másik – megvettem több mint 70000 forintért; csak azért, hogy egy hónappal később belistázzanak egy másikat, fele ennyiért. Ekkor még csak mérgelődtem, de igazából fél év múlva karmoltam össze magam, amikor a Minichamps kihozta ugyanezt a típust 1:18-as méretben, hogy cserélhessem le súlyos pénzekért az így értékét vesztett kisebb modellt. 

Magyar Pál

A ’60-as években a McLaren főképp sportkocsikat jelentett, de megjelentek már az első Forma-1-es gépek is

.

A ’70-es években egy kis – ám igencsak sikeres (két bajnoki cím, három győzelem a Brickyardon, s még rengeteg kiemelkedő eredmény) – kitérő az Indycarba

Majd a Forma-1-re tevődött át a fő hangsúly

A Marlboro évek

Az autók típusjel szerint sorakoznak a polcokon; így – a számozás furcsasága folytán – egy sportkocsi is bekerült az évekkel korábbi Forma-1-esek közé

A Mercedes-korszak

És végül, de messze nem utolsó sorban az F1-ek, amelyek még ma is állnák a versenyt bármelyik gyár akármelyik típusával. (Az autók közt a legtovább, 14 évig volt a világ leggyorsabb közúti kocsija és még mindig az az atmoszférikus motorral hajtottak között.)

A McLaren 1966-ban mutatkozott be a Forma-1-ben. Ebben a szezonban forgatta a Metro-Goldwyn-Mayer Grand Prix című három órás filmeposzát. A filmben McLaren gépe a Jamura márkájú japán versenyautót „alakította”. Japán nemzeti színe az autóversenyzésben a fehér, ezért az M2B fehér festést kapott.

A film 3 Oscar-díjat nyert, bár története elég sablonos, ám lélegzetelállító képei miatt mindenképpen érdemes megtekinteni, jól mutatja, milyen volt a korabeli autóversenyzés, ugyanis a jelenetek nagy része valóságos, nem megrendezett. Ehhez a filmesek szerződést kötöttek a McLarennel: Bruce autója vitte a fedélzeti kamerát a belső felvételekhez, sőt egy külön McLaren M3 kocsit is építettek, amely versenyen kívül indult a futamokon Phil Hill vezetésével, további lenyűgöző belső képek biztosítva.

A főszereplő James Garner és Yves Montand mellett feltűnnek a kor legjobb versenyzői is, és nem csak a pályán. Bruce McLaren például Douglas McClendont alakítja.

A képen a ’66-os M2B (1:43-as Provence Moulage kit). Ugyanaz az autó különböző specifikációkban, ahogy az egyes versenyeken kinézett.

Jó szórakozást a különbségek megkereséséhez! J

Tom Sneva 1980-ban az idény eleji Indycar futamokon még egy hároméves McLaren M24-essel indult, ám a „nagy” versenyre beszerzett egy vadonatúj Phoenix talajhatásos autót. Ezzel a 19. helyre kvalifikálta magát, majd az időmérő utáni edzésen összetörte a versenygépét.
Nem volt más választása, minthogy az Ole Houndnak becézett hűséges tartalékautójával, a régi McLarennel álljon rajthoz. Ráadásul az autócsere miatt csak az utolsó, 33. helyről indulhatott.

A futamon aztán az „öreg kutya” bemutatta, hogy képes „új trükkökre” és rendkívül fürgének bizonyult: Sneva keresztülvágta magát vele a mezőnyön, a 74. körben pedig egyenesen az élre állt. Utolsó helyről indulva ilyenre még nem volt példa az Indy történetében! Végül csak a második helyen intették le Johnny Rutherford mögött, de még ez is rekordnak számít a híres 500 mérföldesen.

(A képen Sneva csapattársának, Mario Andrettinek 1977-es M24-ese (1:43-as FDS kit)
 

Az autósport történetében két márka volt képes győzni konstruktőrként a pályaversenyzés mindhárom „Grand Slam” versenyén: az Indianapolis 500-on, a Le Mans-i 24 óráson és a Forma-1-es Monacói Nagydíjon. A másik a Mercedes.

Érdekesség, hogy maga az alapító Bruce McLaren is megnyert kettőt a háromból. Erre is mindössze heten voltak képesek az idők folyamán és közülük egyedül Graham Hill tudott mindegyiken győzedelmeskedni.

(A képen az 1974-es M16D (Carousel), a ’85-ös MP4/2B (Solido) és a ’95-ös F1 GTR (Minichamps))

A McLaren volt az első Forma-1-es csapat, amely előállt egy kétüléses autóval. Az MP4-98T-t Gordon Murray tervezte az MP4-12-es versenygép (a képen alul; Minichamps) alapján. Az utasrészt külön biztonsági védelemmel látták el, emiatt körülbelül öt percig tart amíg a szerencsés kiválasztottat „beépítik” a fülkébe.

Az Adrenalin-program célja átélhetővé tenni a Forma-1-es autózás élményét a pilótákon kívül mások számára is. A kocsit kipróbáló utasok közé tartozott például Max Mosley FIA elnök, Murray Walker a BBC Forma-1-es kommentátora, János Károly spanyol király, Vanessa Mae hegedűművész, Michael Douglas filmszínész és a bokszvilágbajnok Kovács Kokó. A kétülésessel Niki Lauda a fiait autóztathatta meg Barcelonában, míg Mika Häkkinen feleségét vitte el egy körre Lappföldön, hóban, szöges gumikkal. (A képen felül ez utóbbi esemény látható.)